Valamikor 2004 nyarán pont egy ilyen kanárisárga Autoart Lexus IS300-as volt az első high-end modell, amit tüzetesebben is szemügyre tudtam venni. Akkoriban a Bburago-k és Maisto-k árnyéka mögül felfoghatatlan vizuális élmény volt ez a modell. Kicsike, mégis arányos és minden porcikájából sütött a minőség, pedig már akkor sem számított friss eresztésnek.
Mire két évvel később megszilárdult az elhatározás, hogy "kell egy sárga IS", beszerzése reménytelennek tűnt kezdő gyűjtőként. Ezért lett egy 2006-os - tehát az akkor éppen aktuális - visszafogott, ezüst IS350 az első darab a gyűjteményben. Később hozta csak úgy az élet, hogy a kereslet és a kínálat épp metszette egymást, így először a sárga IS300, majd a Toyota változata, az RS200 Altezza is beparkolt hozzám, mely 1999-ben az Év Autója címet is elnyerte Japánban.
Az első dolog, amire rácsodálkoztam, az a négy nyitható ajtó, ráadásul nem ormótlan karokkal, hanem apró, valósághű zsanérokkal nyíló mind. A második, hogy nem virított a pőre plasztik padló, hanem végig vékony réteg plüssözés borította, ahogy a tetőről sem maradt le a burkolat - csak az A oszlopról.
A középkonzol mai modellekhez mérten is kellő mennyiségű részletet ad, vannak picike gombok, talán csak a feliratok nem olyan szépek rajtuk. Hibátlanul kivitelezték az IS jellegzetes, karórákhoz hasonlító műszeregységét is. Az üléseket pedig már 10 évvel ezelőtt sem illett elrontani, ezeknek is rendben van a formájuk, az ülőfelületet sem túl fényes, sikerült többé-kevésbé bőrnek láttatni a műanyagot.
A Lexus amerikai, a Toyota japán piacra szánt változat. Ennek megfelelően előbbibe a nagyobb, három literes, soros, hathengeres motor található automataváltóval, a lökhárítójába pedig külön darabból készült oldaljelző fények kerültek, utóbbiba pedig négyhengeres, kétezer köbcentis erőforrás, melyhez manuális váltót társítottak, még a kipufogót is máshogy vezették végig az alján és természetesen a kormány is átkerült a jobboldalra, a hűtőmaszkot egy sokkal ezüstösebb darabra cserélték, valamint kapott ködlámpákat is.
Az IS formája az első pillanattól megfogott - véleményem szerint ez az egyetlen igazán szép Lexus. Egyszerű, nagyon finom arányérzékkel megrajzolt, hűvösen elegáns szedán, tényleg csak egy csipetnyi sportossággal, pont annyival, amennyi ahhoz kellett, hogy néhány vevőt átültessenek az E46-osokból. Ezzel együtt jól elkülöníthető karakter maradt a barátságos, homogén ábrázatával az agresszívabb 3-as BMW, a szinte már giccsbe hajló Mercedes C-osztály és az álmosítóan unalmas A4-es Audi mellett.
Egyedül talán az azóta már méltatlanul lesüllyedt, suttyó tunerek körében népszerű hátsó lámpa volt az autó legmegosztóbb pontja. Hamar meg is jelentek az utángyártott piros burák a piacon, pedig kellett ez rá, mint egy falat kenyér. Egyik másik autónak sem áll ennyire jól. Persze, hiszen ide lett ez kitalálva! Nem mellesleg 1:18-as átirata is egészen tisztességesen sikerült, de valószínűleg ezt ma sokkal szebben is meg lehetne alkotni.
Az Autoart Lexus IS-e vagy Toyota RS200-asa felett már láthatóan eljárt az idő, ennek ellenére kategóriatársai közül ennek a modellbéli átirata lett a legjobb, nézzük csak meg az UT E46-ost, vagy Anson C-osztályt... Vagy inkább ne nézzünk... Emellett remek alany lett egy kis Ebay-es vadászatra, csalódni egészen biztosan nem fogunk benne, örülni neki annál jobban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
