Délután hat. Kritikus időpont. Azt szoktuk mondani, hogy ilyenkor már nem eszünk, mert úszógumi lesz belőle, azt is, hogy az este itt kezdődik, hiszen sötétedik és ilyenkor már nem is érdemes belefogni semmibe, mert nem jutunk a végére ezen a napon. Azok a posztok születnek ilyenkor, amit az ember másnapra töröl a szerkesztőfelületről, mert egy új nappal mindig frissebb dolgok jönnek és ahogy a világ rohan, egy ilyen karaktersor is elavul már reggelre. Kreténség, mi?
Innen már kiderült, hogy nyáron nem csak itthon ültem, hanem máshol is. Viszont azt itt még el se meséltem, hogy megmásztuk a Stelvio Pass-t. Bizony, azt a TopGear-es aszfaltcsíkot, amit össze-vissza feldobtak egy hegyre, a végét pedig 2758 méterre a tengerszint felett.
Mi ugyan nem sokszáz lóerős, lapos haszontalanságokkal mentünk a világ egyik legszebb útjára, hanem Helgával, a 2004-es Mercedes-Benz E220 CDI-vel - egyrészt, mert a médiában picit alájuk vagyunk pozicionálva, másrészt mert nem nyertem a lottón. De ez így sokkal menőbb! Egy Astonnal lenyomni a Boxster-eket a szűk szerpentinen nem egy nagy kihívás, viszont egy dízel Mercivel már beteg mókának tűnhet. Pedig, ha tudnátok mennyire egyszerű volt...
Az első Boxster-es kihívás már a híres szakasz előtti alagútban megérkezett. Velünk szembe, szerencsére éppen elfértünk egymás mellett, de kizárólag azért, mert a filléres, livignoi gázolajjal itatott Helga nagyon összehúzta magát és mert egy felsőbb erő a Porsche tükrét alacsonyabbra tette. Miután lemásztunk az alagút faláról, jöhetett a móka! Az első kört bekapcsolt ESP-vel, széles vigyorral. Mindenkinek két kör jutott, ezeknek a végére azért a Merci fékjeinek is lett egy kis, alig érezhető aromája. Pont kiadta. 
Annyira leírhatatlanul jó volt, hogy tényleg nem írom le, van egy rakat videó a YouTube-on meg poszt is, de semmi nem adja vissza azt a hangulatot meg érzést, hogy az autóbolond fejében nincs más, csak az előtte lévő út. Ezek után kijelenthetem, hogy a Dalai Láma vagy Buddha semmit nem ért a spirituális megtisztuláshoz.
A Nagy Nap után Bibione-ban pihentük ki magunkat, itt van ugye modellbolt, strand, fagyi, pizza, ami csak kellhet a boldogsághoz. Haza pedig Őt hoztam:
Hazafelé meg elkövettünk egy templomi szentségtörést a mesés kis ékszerdoboznyi Venzone-ban, meg fellibegőztünk Monte Lussari-ba, a reklámból ismert xDrive Village-be, ahová egyébként autó nem nagyon teheti be a kerekét se. Ez kicsit illúzióromboló volt számomra, bár az egész hely kétség kívül gyönyörű.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
