Jelen állás szerint nincs még egy olyan autó, ami a Veyron-nál távolabb állna tőlem. Iszonyodom tőle az első pillanattól kezdve, szigorú szemmel vizslattam minden vonalát, bele is tudok kötni milliószor mind a mai napig ebbe az agyontaposott krumplibogár sziluettbe. Ha egy Veyron adná át a Kossuth-díjat, egészen biztos nem fognék vele kezet, fokozhatnám bármeddig. Lényeg, hogy távolról sem a szívem csücske.
Ha viszont az 1:18-asról van szó, legalább annyira tudok lelkesedni érte, mint ennek a konkrét darabnak a gazdája, Chilisos, aki ezzel duplán is Bugatti tulajdonos. Egy Autoart modell mindig szemnek kellemes látvány, színes-szagos, lélekkel és temérdek odafigyeléssel megalkotott aprócska gépezet. Vannak modellek, amik valamilyen oknál fogva több törődést kapnak a gyártótól, ilyenek kerülnek a komolyabb, Signature sorozatba és jár nekik elegáns doboz, benne törlőkendővel, tájékoztatófüzettel, nagyítóval és az alvázra fémtábla, rajta kézzel írt sorszám. Bámulatos, hogy ezt még tudják fokozni.
A 431 km/h-val repesztő, világrekorder pontos másának ugyanis szénszálas műanyaggal borított teste van, ami a króm mellett a modellgyártás egyik legköltségesebben kivitelezhető dekorja. Tehát, nem csak az a feladat, hogy méretarányosan kinyomtassák egy matricalapra, majd a gépek ráterítsék az apró, cink ötvözetből öntött karosszériára, hanem a mintázatnak is stimmelnie kell, azt pedig csak részletekben lehet megoldani, az egységeket meg ugyebár megfelelően kell egymás mellé illeszteni, hogy ne törjön meg a harmónia. Ilyesmit a gépek még nem tudnak, ezért ez a folyamat mindenképp emberi szemet és az átlagosnál jóval több időt igényel.
Picike mágnesek segítségével illeszkedik helyére a motorburkolat, ezért az eltávolítása is stresszmentes. Nem kell félni, hogy letörünk egy-egy műanyag fülecskét róla. Alatta a döbbenetes számok megtestesítője, az 1200 lóerőt és 1500 Nm nyomatékot leadó, 8 literes W16-os, négyturbós, tíz hűtőt igénylő motor, ami 2,2 másodperc alatt gyorsítja 100-ig, 55 alatt pedig 400-ra a karbon-narancs testet. Nem spóroltak a díszítéssel, parányi csavarok, táblák, matricák és tartályok váltogatják egymást, a lyuggatott rács utáni kipufogódob mögött pedig a kiemelkedő szárny működő teleszkópjai csillognak.
De az 1000 darabos limitált szériának a külső részletei is különlegesek, mint például a rendszámtábla vagy a víztiszta, színezetlen hátsó lámpák, továbbá a szokásos piros helyett fekete alapú Bugatti logó. Mindez mit sem érne, ha az összeszerelési minőség nem lenne ennyire magától értetődően pazar, egyedül a kelleténél jobban torzító oldalablakok feltűnőek ebben a közel háborítatlan tökéletességben. Szerintem senki nem lepődik meg ezek után, ha a fényszórókra egy rossz szavam nem lehet. Igazából kész csoda ezt úgy megcsinálni, hogy nem világítanak, annyira összetettnek tűnik a bura alatt. Dicséretes az is, hogy a lökhárító legvékonyabb, íves résébe is valódi rácsozás került.
Örömmel jelentem, hogy megtaláltam az összes övet, amit az eddigi OttO-kból hiányoltam! Itt van mind a Veyron kabinjában, és a nagy feketeségben elég hangsúlyos elemnek is számít a négypontos biztonság az üléseken. A parázósabbaknak lóg még tartalék a B oszlopon is. Megértem, hiszen négyszáz felett eltaknyolni tényleg csak óvatosan érdemes. Természetesen a szénszálas tematika itt is uralkodó az ülések háttámlájától, az ajtópaneleken át egészen a hibátlan kidolgozású középkonzolig. Ahol lehetett, ott narancssárga varrásimitáció formájában köszön vissza a másik uralkodó szín.
Ahogy Gordon Murray-t, a McLaren F1-et jegyző tervezőt sem ragadta meg a Veyron, az igazit én sem szerettem meg tőle egy árva percre sem, de ez ismét egy kiváló példa arra, hogyha a gyűjtő egy igazán gyönyörű modellt szeretne venni, azt továbbra is első sorban az Autoart-nál kell keresni. Csak győzze kifizetni!