A sok időpont variálás után volt megint modellbörze, ami csak megerősítette bennem, hogy piszkosul nem akarok már kétezer forintért asztalt venni és órákat álldogálni azért, hogy utánam még több modellt kelljen felhordani, mint amennyivel mentem. Oké, nem kéne vásárolni. De álljunk csak meg! Ha nem vásárol senki, akkor mi a francért legyen börze? Rendben, a társaság az überelhetetlen, de akkor inkább fogom Garvát és Chilit, az asztal árát belecsurgatom a tankba és nekiindulunk valami célnak. Mennyivel értelmesebb lenne?! Sokkal.
Hiányzik az nekem, hogy minden börze között lebaszós hangulatú körlevelet kell végignyálaznom a szervezőtől, hogy valaki összehugyozta a wécét, eltört egy asztalt, megsértette a kaspóban a büdöskéket, rossz ívből dobta bele a taknyos zsepit a kukába és, hogy ne majszoljuk a saját szendvicsünket? Utóbbiban némi ellentmondást véltem felfedezni. Megértem a helyi étterem álláspontját is, ha már ott vagyunk, akkor fogyasszunk csak ott. De az ehetőbb - vagy az én borzalmas ízlésemnek inkább megfelelő - szendvicsek nagy része, addigra már el is fogy, ameddigre az én bioritmusom oda jut, hogy ennem kell, másrészt ilyen asztalár mellett egyszerűen nincs keretem a szendvicsre. Egyre jobban csúszik a negatívba a költségvetés egy-egy modellautós társasági esemény után. Persze, én rohadjak meg, hogy nem adok el semmit. Szerintem meg nem kéne bizonyos okok miatt titokban tartani a börzét, akkor talán nem ugyan azokkal az arcokkal - akik mellesleg ugyan úgy eladók, mint én - találkoznék évek óta, hanem vásárlókkal is. Nem mondom, hogy az egymás között cserélgetett modelleknek nincs meg a varázsa. Olyan, mint egy használtautó telep, ahol pontosan tudod, hogy az előző tulaj mit csinált és hogyan tartotta. Azért mégis többet ér az igazi, vérbeli vásárló, aki veszi, viszi, alkudozik, új információhoz jut, esetleg egy jobb, minőségi irányba lehet terelni. Az az igazi öröm!
Szóval röviden összefoglalva botrányosan csúszik le a színvonal, ezek a szépségek is alig tudnak megvigasztalni, pedig mind a három eszméletlen nagy fogás. Fentről lefele: Kyosho BMW Z4, gyári dobozban, müncheni rendszámmal, pormentesen; Autoart Toyota RS200 Altezza, az én drága sárgaságom jobbkormányos párja, ami szintén nem gyakori darab és végül Apu Mustang Super Stalion-ja, ami még UT minőségű, de rendkívül hangulatos darab.
Nem mellesleg a végére megint ott tartok, hogy remélem, hogy a következő más lesz és megint megveszem a méregdrága asztalt, ami lehet, hogy egy gusztustalan,  sarokba hajított, feleakkora műanyagizé lesz addigra... Végeláthatatlan.