Idén nyáron lesz éppen tíz éve, hogy megérkezett hozzám az első minőségi 1:18-as modellautó, azóta a téma teljesen magával ragadott és megszámlálhatatlan kisautót láttam, rengeteg embert ismertem meg, akikkel együtt új gyártók felemelkedését és régiek bukását néztük végig az első sorból. Egy dolog azonban változatlan maradt ebben az iparban, a CMC maradt modellautózás csúcsa.
Az elmúlt hétvége nagyobbik hányadát a németországi Essen-ben rendezett Techno Classica nevű, igencsak neves veteránautó kiállításon töltöttük, ami kétség kívül egy életre szóló élmény, hiszen olyan autókat láthat ilyenkor az ember, amire valószínűleg eddig elég kicsi volt az esély. Még a legnagyobb autógyártók is komoly, pavilonokat kitöltő standokkal készültek az eseményre, így aztán a CMC-nek is akadt egy takaros kis hely az Alfa Romeo szomszédságában.
Ezen a pár négyzetméteren olyan élményben volt részem, amire érdemes volt 10 évig várni - láttam egy CMC modellt darabjaira bontva. Méghozzá a Ferrari 250 GTO-t, aminél ma keresve sem találhatnánk összetettebbet. Hihetetlen, hogy ez a tenyérnyi autó 1.853 darab alkatrészből áll, amiből 1.223 valóban fémből van, köztük olyan atomnyi csavarokkal, amit az emberi szem elég nehezen tud befogadni. Persze, a puszta számadatok önmagukban nem sokat mondanak, ezért összehasonlításképp elmondom, hogy az olyan Autoart Signature modellek, mint amilyen mondjuk a korábban már bemutatott rekorder Veyron, nagyjából 300 alkotóelemből állnak.
Leírni egyszerűen lehetetlen, de el lehet képzelni, hogy milyen vizuális élményt nyújt akkor egy 250 GTO egy modellbolondnak. Először a kész terméket vettük szemügyre a kis kerek asztalnál, ami önmagában is hosszú órás szemlélődésre elég részletet nyújt a picike zsanérjaival meg a száz forintosnál is kisebb méretű, fűzött küllős felnikkel és a valódi bőrrel és szövettel borított kabinnal. A gépházfedélen lyuggatottak a rácsbetétek a legkisebb résben is, felettük vékony plexiből készült terelő és persze, az elmaradhatatlan bőrszíjas rögzítés is megvan.
Ezt követően érkezett meg a csupasz karosszéria, ahol a fényezés előtti stádiumban figyelhető meg, hogy hány elem találkozását fedi el tökéletesen a festék. Továbbá azért is érdekes, mert ragasztás helyett mindent valószínűtlenül parányi csavarokkal rögzítenek a fődarabhoz. Nem elhanyagolható tény, hogy a CMC rendkívül nagy gondot fordít arra, hogy az egyes változatok a legautentikusabbak legyenek. Az egyik legnépszerűbb Le Mans-i versenygép hátsó ablakában például ott figyel a korabeli kamera. Gondolni sem mertem volna, hogy az orrának alsó része, a sárvédők kopoltyúja és a hátsó kerekek mögötti levegő kilépők is külön darabot alkotnak. Sőt, utóbbiaknál a belső él sem képezi az öntvény részét. A szálcsiszolt kasztni egyébként szívet melengető látványt nyújt, nem véletlenül került forgalomba ebben a formában is.
Tovább boncolva a bő 500 eurós miniatűrt, jutunk el az alvázhoz, ami önmagában kiteszi egy teljes modell súlyát. Ezen a fekete térhálón lakik a hajtáslánc, aminek leglátványosabb eleme a V12-es motor a tetején elhelyezett, szabadon álló szívócsonkokkal és a Ferrari feliratos szürke szelepfedéllel. A legjobb dolgok azonban a blokk körül történnek, minden aprócska cső be van vezetve a megfelelő helyre, bizonyára mind színhelyes is, néhányat még döbbenetesen vékonyka fémszállal is behúztak. A futómű elemei az utolsó fékcsőig hiánytalanok és ténylegesen végig vannak vezetve az autó alján, de még a hátsó tengely mögött elhelyezett tank is több részből álló, üreges fém test.
Elképesztő. Gond nélkül napokig lehetne nézegetni, annyi minden történik ezen a pár centiméteren és a látvány egy része el is tűnik, amint a karosszéria rákerül, ezért mindenképpen szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a formában láthattam közelről a világ legdrágább autójának modellváltozatát, amit ehhez méltó módon alkotott meg a CMC. Bátran ki merem jelenteni, hogy nem létezik ma jobb modell ennél a Ferrari 250 GTO-nál.